kanyec filma

...........

......

talán majd ki lesz töltve a hely

Reggelire napfény, rántotta, meg komolyzene. Ez utóbbi Seyfi jóvoltából, aki webbookja előtt ül (eszméletlen, hogy mit ki nem találnak. Már nem csak notebook, de webbook is van), kedélyesen szürcsölte a teáját, és közben a menetrendet böngészte. Pár napnyi meló után megkaptuk az ukázt: irány az önkéntes felkészítő, úgynevezett on-arrival-training. Napi koffeinadagom elenyésző hányadát a szervezetembe juttatva kényelmesen bepakolom a cuccokat. Seyfi mutatja a többszöri átszállásos útvonalat. Rábólintok.

A Žiar nad Hronomba induló buszt már majdnem lekéstük. A léc alaposan berezgett, ám gondoltam soha nagyobb problémát. Ám a baj csőstül jön, mint tudjuk. Mátjász, Mátjász - szólt Seyfi úgy egy óra múltán. Zsiar! - És már szállt is le. Duygu szintúgy. Kinéztem, s valóban nagy betűk hírdették: Žiar nad Hronom. De valahogy nem tetszett a megálló. Senki nem szállt le rajtunk kívül.

A busz elment nélkülünk, s világossá vált: ez egy gyár megállója valahol Žiar és a semmi között félúton - ami jogilag a városhoz tartozott, de ez nem segített rajtunk. Mit rajtunk, rajtam. Mind a tudatalatti, mind a tudatos énem egyből a törököket hibáztatta, kiknek sziluettje ettől fogva mint két problémazsák lebegett fortyogó elmém előtt. Egy őszülő pasastől kértem útbaigazítást, aki egyedül ücsörgött az egyik padon. Bár nem tudta, mikor megy pontosan a következő járat, és a stadion melyik szegmenséről de az első adag információt követően körbeszaglászta a terepet, és percenként hozta az újabb információkat. Mikor megérkezett a busz, s felszálltunk, a busz tett egy íves kanyart. A fickó a padon megfordult, vajon ott ácsorgunk e még a táblák előtt. Megnyugodva fordult vissza. Teljesítette a küldetést.

Megérkezvén Žiarba nem volt kétséges: a tervezett útvonal mehetett a kukába, lekéstük a következő járatot is. Míg füstölögve jártam tábláról táblára, a törökök a lábam alatt ügyetlenkedtek; Seyfi felismerve egy-egy városnevet mutogatott: Zsilina. Gud. (Én meg magamban: csak most fogd be, könyörgöm.) Pár telefonhívás után bepróbálkoztam egy nemzetközi járatnál, ami Prievidzába (Privigye) tartott. Onnan elméletileg már megy tovább busz Zsolnára. A buszsofőr bólintott. A motor beindult, s éreztem, most már sínen vagyunk. Ekkor a törökök elkezdtek hangosan szotyizni, úgyhogy a lehűlőben lévő agyvizem ismét buborékolni kezdett (kicsit mint egy idegbajosnak... kicsit).

Prievidzán tíz percünk volt. Mint az orosz télben caplató francia gránátostiszt valahol a Berezina folyón való átkelésnél - már hátra sem néztem. Aki jön jön, a gyengék magukra vessenek. Tekintetemmel átpásztáztam az utcákat, hátha feltűnik Janka, vagy Veronika a két privigyei leány, vagy épp Lojzo, aki szintúgy ide való, de csak ismeretlen arcok néztek vissza rám (hú, ez de táncdalfesztiválos) . Zsolnán adtam egy kis aprót egy szlovák csövesnek.. Isten fizesse meg. Itt már nehezen lehetett buszt téveszteni. A végső megálló Terchová, egy kicsi, ám neves falu. Itt született Jánošík, a szlovák Robin Hood, nemzeti hős, úgyhogy elviekben nagy nacionalisták élnek itt. Na majd meglátjuk.

A törökök talán úgy gondolták, a jóból sosem elég, ezért lekúrták (sic) mellettem a táskájukat, majd gyorsan rástartoltak két felszabadult ülőhelyre. Miközben Seyfi táskája a lábam előtt folyt szét, Martin telefonált, hogy hol a frászkarikában vagyunk, mert már keresnek minket a szervezők. Fél óra mondom. Akkor jó - mondja.

Ez már Terchová? - kérdem az egyik öreget. Majd a következő feleli. Mutatom. Én is ott szállok le. És le is szállunk. Merre mennek? Pod Oblasom - mondom a hotel nevét. Jöjjenek én is arra megyek. De az út túloldalán már integetnek. Tereza és Michal, a két szervező jókedvűen jön felénk. Tereza szeme elkerekedik. Azt hittem, hogy a Duygu az fiú név mondja nevetve szlovákul Michalnak. Michallal nevetünk. Ejj, az iskoláját, de jól esett végre levetni az utazás terhét. Én értem mondom. Dobre, dobre - mosolyognak.

A hotel előtt az öreg int. No dovidenia. Mi a hotelbe térünk be, ő a kocsmába.

"Mindent köszönünk! Az INEXesek." Valami hasonló papírt tűztek be az inexesek az iroda ajtó résébe. Fájdalmasan kongott a Svaty Juraj. Távozásuk a vénasszonyok nyarának végét jelezte. Izzadtunk együtt a Kálvária oldalában, s zúztuk együtt a panzió játéktermének még omladozó falait: egy reggel, mikor zuhogott az eső, Bill szólt, hogy kinn a munka képtelenség, ezért szereztünk egy kézi ütvefúrót, meg egy köteg vésőt és kalapácsot, és nekiestünk a pincehelyiség falainak. Az egyik köpcös lengyel egy idő után a vésőt méteres kalapácsra cserélte, mire Selmec idősebb lakói az ablakon kinézve kezdték el kémlelni az utcát német és ruszki csapatok után kutatva.

Az utolsó (előtti) estén a társaság nemzetközi napot szervezett a Klopacskában. Mire megérkeztem, a különböző nációk már javában porciózták nemzeti eledeleikat. Én a lengyel asztalnál foglaltam helyet, ahol jóféle tojásos-kolbászos levest mertek a lengyelek. Időnként zsobráltam egy-egy sonkás-tormás kenyeret is mellé az ukrán csajtól, majd ráadásként egy tányér borscsot, ami céklaleves (hiába, ha az ember maga osztja be a pénzét, ki kell használni az ilyen éhenkórász akciókat). Mindenzt némi német sörrel öblítettem le, mint aki még sosem ivott ilyet, ízlelgettem, s dícsértem, mint a többit is, mint hú, ú, velmi dobre, shön, hm, well, ó, polakveingjerdvadratanki, és hasonlóak. A japán srác nem főzicskélt (gondolom szusit nem a legegyszerűbb szlovák alapanyagokból elővarázsolni), de mindenkinek készséggel leírta a nevét japánul, és megtanított origamizni is, ami ugyan nem egy életcél, de a teli bendő jóleső árnyékában.. no egye fene, ide azzal a papírral!

A lengyelek aztán előhúzták a vodkás flaskákat. Seyfi, aki mellettem ült jelzett, hogy neki éppen csak egy ujjnyit a koccintáshoz, de így is egy fél percig mindenki biztos volt benne, hogy eljött a végzet a jó öreg Seyfiért. Szeme megvizesedett; köhögött és öklendezett, s mi egymásra néztünk a lengyel és német arcokkal: ez egy másik kultúra - értettük egymást.

Másnap a Kálvárián dekkoltam. Svankmajer gyermekei egy kis esti borozásra invitáltak, de ez a nap nem volt alkalmas: Martin előre szólt, hogy végre átcuccolunk a másik panzióba. Ötkor megjelent Bill, felkaptuk a perselyt, amin elromlott a lakat, s így haza kellett vinni, majd lebattyogtunk az autóhoz. A lépcső alján egy busznyi öreg várakozott, ami nagy kísértést jelentett, hogy visszamenjünk, mert az öregek általában súlyos bankókat hagynak a perselyben (szégyenlem magam ezért a vadkapitalista gondolkodásért), de jobbnak láttuk a gyors távozást, mert már így is úgy néztek rám hónom alatt a persellyel, mint valami sírraplóra.

A Svaty Jurajban fél óra alatt kipucoltuk a szobánkat. Fájó szívvel léptem ki a panzió ajtaján, amit elhagyva úgy éreztem (joggal), végetért a selmecbányai kiruccanásom egy korszaka. Martin vigyorogva fogadott minket a Nostalgia ajtajában. Körbemutatta a szobákat, majd szólt, hogy estére mindenki (mint az inexesek) főzzön valami hazait. Azt hiszem senki nem vitte ezt túlzásba: a két cseh ilyen krumplis izét sütött ki, olyasmit, mint a palacsinta. A törökök tojásos izét, én meg lecsót. Azaz lecsós izét.

Főzés közben megérkezett Janka és Veronika is; tudtuk, másnap ők is mennek haza. És megérkezett Bill és Lojzo, és Kazatel, boros flaskákkal, gét gitárral felszerelkezve. Lojzo pedig tangóharmonikát hozott. Martin vaskos húsos szendvicsekkel pótolta ki az önkéntesek szerény kis vacsorának valóját, ettünk, ittunk, s míg Seyfi és Duygu nekilátott egy fazéknyi török kávé elkészítéséhez, a tokokból előkerültek a hangszerek. Eleinte takaréklángon szólt a zene, de ahogy ürültek a flakonok, egy láthatatlan kéz fokoztosan tekerte fel a hangerőt.

Te azért szoktál otthon inni, nem? - kérdezte másnap Bill, látván, hogy nem tűnök mosott szarnak, és jól emlékszem a tegnap estére. Lojzo a kameráról nézte vissza magát, mert nem sok minden maradt meg neki. Billnek még derengett, hogy valamikor hajnali fél négy felé Kazatel ütem és dallam nélkül csesztette a tangóharmonikát, és üvöltötte egy szlovák népdal első két sorát. Majd a gitárral ugyanezt. Majd anélkül is.

Délután bebotorkáltunk a Svaty Jurajba. Na ekkor találtuk meg az inexesek papírját. Előbb elköszöntünk Jankától és Veronikától, aztán  Billel és Lojzoval szétkaptuk a közelben lévő Hodrusa tábor sátrait. Útközben őzlabgombákra leltünk.

Hullafáradt állapotomban egy rövid munkálkodást követően kerestem egy ágyat, ahol kipihenhettem magam. Mikor felébredtem, Tonda jött velem szembe, s közölte: vár minket a munka. Túráznunk 'kell'. Martin ugyanis rendeletbe adta, hogy nem biztos abban, hogy ami a turista könyvben írva vagyon, az megfelel-e a valóságnag, úgyhogy bakancsot húztunk, és nekiindultunk. Szerencsére velünk tartott Janka és Veronika is, illetve a két török: Seyfi és Duygu. Martin sejtése beigazolódott. Bár a turistakönyv szerint útvonalunk gyerekeknek és öregasszonyoknak is teljesíthető, Seyfi és Duygu majdnem belehalt a túrába.

Egy nap arra ébredtem, hogy talán kissé alulöltözve flangáltam az utóbbi napokban Selmec utcáit, mert nem voltam makk egészséges. Persze az nem létezik, hogy beteget jelentek, Tonda már pár napja nyomta az ágyat, és Seyfi is megkérte Martint, hagy kúrálja magát egész nap. Ilyen szégyen engem nem érhetett, úgyhogy rendesen végigmelóztam a napot. Reggel a Kálváriára menet egy köpködőben bedobtam már egy borovicskát, de este fele jeleztem a szlovákoknak, hogy lehet, jót tenne nekem némi további kalapkúra. Beértünk hát a Libressóba, ami már éppen zárt. Gyorsan két borovicskát leküldtünk, majd átmentünk a szomszédos vendéglátó ipari egységbe, ahol épp az INEXesek tanyáztak. Itt demänovkáztunk; majd Jankával és Kazatellel felkerestük még a Klopacskát, ahol újra borovicskáztunk. Aztán ez is bezárt, de eszembejutott, hogy van még egy üveg Tokajim, úgyhogy hazaértünk.

Valamikor három óra tájt feltűnt, hogy cipőben fekszem az ágyban. Seyfi reggel aggódva kérdezte, hogy jól vagyok-e, mert olyan furcsán aludtam.

A kalapkúra megtette a hatását: már nem beteg voltam, hanem iszonyúan másnapos. Mi ebből a tanulság? A helyes megfejtők között értékes nyeremények várnak kisorsolásra.

Elérkezett a nagy nap. Egy seregnyi ember hallgatta végig a misét az Alsó Templomnál, majd lassan elkezdtek hömlölyögni a Hetes kápolnához. Időközben feltűnt Magda Vášáryová is (aki többekközött a Sörgyári Capriccio-ban vált halhatatlanná), integetett, és mosolygott és nagyon kedves volt. Seyfinek, a török srácnak mondtam, hogy ez egy híres szlovák színésznő volt annó, mire Seyfi jó kínai túrista módjára odament Vášáryovához, hogy szabad-e egy képet közösen.

Ünnepélyes megnyitó blabla, azután Mastin különböző felállásban fényképezkedett a kápolnával, azt hiszem, egy kicsit túlzásba vitték a kattogtatást.

(Jobbra lenn Duygu és Seyfi, a lépcsőn jómagam, Bill, Veronika és Janka. Bal oldalt áll Mirka, Martin felesége, Martin meg legfölül, kiöltözve. Dagad a büszkeségtől. Mellette a főrestaurátor, Vlado.)

(török billentyüzet, alasan kerem kedves olvasoımat [?] ez egyszer nezzek/nezzetek el nekem a helytelen, s magyartalan betühasznalatot, de mınthogy ıdötlen ıdök ota nem ırtam, ugy velem, ha nıncs lo jo a szamar ıs. vagy valamı hasonlo. na lassuk)

Martin mar a het elejen jelezte, hogy lesz tennıvalonk böven, s nem tulzott. Az INEXes kompanıaval vallvetve meloztunk a Kalvarıanal, mınthogy Magda Vasaryova (anno szınesznö volt, de meg mılyen!) es növere egy zsak penzt nyomott bele a hetes kapolna restauralasaba, s az ıdörohamosan ketyegett. El kellett takarıtanı egy rakas gazt, rendbekapnı az utakat, s ugy altalaban csınosıtanı egy csöppet a domboldalra epıtett komplexumon,hıszen a kapolna atadasa nem csak ugy ukmukfukk kellet, hogy vegbemenjen, hanap ünnepelyesen, mısevel egybekötve.

(egy nap késésel folytatom a bejegyzést, normál billentűzeten, úgyhogy van ékezet. Jippijájé

A képen éppen rajtakaptam pár öreg honfitársamat, hogy azon susmorog, hogy nincsen már elég időnk befejezni a munkát. Dehogynem, kiáltottam, s ők megszeppenve visszafordultak.)

Míg odakünn az INEXes horda ügyködött, illetve különböző munkások, önkéntesek és szerzetek egyvelege, az Alsó Templomban (Dolný Kostol) egy kedves társaság kapirgálta a a freskóra festett vakolatot. Róluk talán bővebben. (Megjegyzem, azért kell kapirgálni, mert valami félidióta pap úgy vélte, hogy a színes freskókban nincsen semmi szép, bezzeg a fehér fal az nagyon művészi). Tereza volt a legközvetlenebb. Illegett billegett az állványok és tartóoszlopok között, és kérdésekkel halmozott el, ha nem épp a vállamba harapott bele. Időről időre dobott felém egy-egy magyar(talan) szót, s mikor megkérdezte, melyik a leghosszabb magyar szó, s mondtam, hogy a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért, az állványok mögül, a magasból, az égszínkékre festett mennyezet hátterével megjelent egy-egy kíváncsi fej, mint angyalok a világ tetején, mind kérdő tekintettel, s újra kellett mondani. Tereza színészetet tanul Besztercebányán, s mutatta a többieket is. Palo ugyancsak a művészetire járt, audiovizuál szakra. Általában ő kezelte a cd lejátszót; s jóféle free-jazzt engedett. Palo detvai, s Detváról tudni érdemes, hogy ott őshonos a szlovák álomhangszer, a fujara, s minthogy Martin fujaráját már kipróbáltam, megbíztam Palot, hogy ha tud szerezni, én szívesen vennék egyet. Mikor Tereza megtudta, hogy Švankmajer (a ma élő lenagyobb szürrealista) lelkes híve vagyok, felszólt Dášának, aki egészen a magasban egy kalapáccsal verte le az oda nem illő darabokat, hé, szólt Tereza - a magyar ismeri Švankmajert. Dáša lenézett: Jan Švankmajert? Mondom samozrejme. Megjegyezte, hogy a kedvence, majd folytatta tovább a munkát. Csak ha többet ivott a kelleténél (hol máshol, mint a Libressóban) rakta félre morcos modorát, de meg kell hagyni, jól állt neki az is. Zuzka csendes lány volt, de mindig megkérdezte, hogy hogy vagyok, úgyhogy szeressük. Szintúgy audiovizuál szak. Volt még egy csaj, aki franciásan beszélte a szlovákot, de vele csak egyszer találkoztam. Meg ott volt még Tomáš. Ez is rendes tag volt. Az egyik nap felhívtak engem is kapirgálni (vagy komolyan: restaurálni), s ezért nagyon hálás vagyok.

Node miezekben a napokban inkább kinn dolgoztuk, ahol tikkadt szöcskenyájak legelésztek rajta, meg ahol égett a nap melegétől a minden, úgyhogy alig vártuk, hogy Bill intsen, s ő intett: megjött a pizza, és akkor mindenki eldobta, ami a kezében volt. Bill az Alsó Templom előtt letette a dobozokat, majd ahogy a hely szelleme megkívánta, kétszer háromszor keresztetve olasz módra elhadart valami imát, s aztán jött a szabadrablás.

Végülis időre elkészültünk.

Pivo, pivo, pivo.. Úgy vágytunk egy sörre, mint a lezuhant Exupéry papírra és tollra. De Martin, még nem tért vissza, s így kis társaságunk, mely nem hagyott volna hátra egyetlen embert sem a szomjúság kegyetlen magányában, csak várt, tétlne szomjan. Aztán Bill szólt, hogy a bányászok menete lassan kezdődik, s mi, akik még nem láttuk, mindenképp menjünk.

Hát mentünk.

A lefelé lejtő, macskaköves utat kétfelől kordon övezte, ahol már türelmetlenül álltak az emberek. És csak vártunk, és vártunk, és vártunk. És egy idő után lentről már morajlást, tapsot, füttyöt lehetett hallani, és láttukunk is némi mozgolódást. És akkor jöttek; először fiatalok. Bányásznak öltözött gyerekek, kik bajuszt festettek magukanak. Legelől egy pasas a kezében tartott egy hatalmas bábot: egy szalamandrát, a Salamandrové dni szimbólumát. Mögötte a srácok ütötték a ritmust, de a zene máshonnan jött. S mikor elhaladtak, messze feltűnt egy kék tömeg. Kezükben fel-felcsillant valami. Rezesbanda közelgett, öreg bányászok.  Valahol a Libresso környékén megálltak, de a zenét folytatták tovább. Majd ők is elhaladtak mellettünk. És újabb bányászok jöttek, még öregebbek, mint az előbbiek, és még délcegebbek. Ott volt a macskaköves úton a történelem egy parányi szelete. Elől, mint hadvezér, egy büszke öregúr adta a taktust. Őket követték a kassai bányászok. Ők nem zenéltek, csak jókedvűen kiabáltak. Kassai bányászok több menetben is elhaladtak, s általában rigmusokat kántáltak. Jöttek a fiatal kassaiak is, jöttek a U.S Steelből is, ahol dolgozott pár ismerősöm. És jöttek a magyar bányászok Sopronból, Dunaújvárosból; eleinte nem lehetett hallani őket, csak a zászlókon tűntek fel magyar szavak. De aztán énekeltek is csendesen, és ők is elköszöntek. És még jöttek bányászok északról, Zsolnáról, és máshonnan is. Aztán jöttek emberek hintóval, mozdonnyal, jöttek lövöldöző katonák, ágyújukat elsütő pattantyúsok; jött hóhér és pap, jött kuruzsló és cigányzenész. És a menet vége felé lassan, méltóságtelesen egy koprsót hoztak komor emberek.

Miután pár szót váltottam egy magyar bányásszal, visszatértünk a kancelláriába, hogy együttesen (kiegészülve egy régi cseh önkéntessel, Sotival) átvonuljunk át a Libressóba.

És akkor jöttek a sörök, és jöttek, és jöttek.

Némi fizikai munka, aztán zuhany, tiszta ing. Frissen és üdén átsétáltunk az Art Caféba. Martin szólt, hogy Jakubbal ketten fogjuk árulni a Kálváriáról szóló könyvet, s a beszédek után be is mutatott minket: Jakub z Česko a Maťáš aj dobrovolník z Maďarska. Lassan, de biztosan megfordult a kicsiny kávézóban az összes restaurátor, így a zs-kategóriás amerikai akcióhős fizimiskájú Ján is, akivel a délelőtti műszakban már lekezeltem. Hangulatos gitárzene, bor, sütemények.

A bort persze behúztuk. Evés közben jön meg az étvágy; munka végeztével elnéztünk egy-két vendéglátóipati egységbe. Estére érkezett a panziónkba pár zs-kategóriás amerikai akciófilmbe illő "mentsétek meg lelkeinket" szőke bombázó, akiknek mindig volt egy egy mosoly a tarsolyukban, de amikor megtudták, hogy egy évig önkénteskedek, szemmel láthatóan hülyének néztek. 

Másnap széthorduk a könyveket ide-oda, könyvesboltokba, múzeumokba, s mivel egy hadseregnyi önkéntes érkezett a panzióba, ott kellett robotolni a kálvária helett. Este már kutya fáradt voltam, amikor elkezdődött a "Salamandrové dni", Selmecbánya évente megrendezett ünnepsége.

Eva időközben elment, de jött helyette két másik szlovák brigádmunkás. Lojzo, akivel a februári fészkontrollon már volt szerencsém találkozni, és Janka, aki Veronikához hasonlóan türelmesen javítgatta nyelvi baklövéseimet.

Ugyanakkor érkezett egy rakat fiatal  önkéntes kéthetre, az INEX, de hozzájuk az elejétől fogva bizalmatlan voltam, mert eltűnt a pick szalámim és a lókolbászom a hűtőből, s természetesen őket tettem meg bűnbaknak, s noha másnap kiderült, hogy az étkek megvannak, egy-egy kivételtől eltekintve nem tudtam kibékülni velük.

Lojzo reggel kivitt párunkat a Kálváriához, és egy batár nagy kézifűnyírót nyomott a kezembe, amivel le kellett tisztítani a terepet. Munka közben egy zs-kategóriás amerikai akcióhős fizimiskájú tag bámulta meg a munkámat, s odaküldött egy angolul úgy ahogy értő srácot, hogy elmagyarázza, nem kell tökig nyomni a kallantyút. Az iménti meglepődött, hogy használom a szlovákot, és amikor meglátott héj, hungárien men felkiáltással intett.

Másnap rövid volt a munka. Déltájt beültünk Billel az autóba, és elindultunk a magyar határ felé. Kedélyesen elökörködtük a másfél-kétórát, amíg a Ferihegyi repülőtérre értünk. Az Isztambuli járat leszállt - mint kiderült. Bármelyik percben jöhetnek - szólt az információs. SEYFI DUYGU feliratú táblánkal elsétáltunk minden török fiú-lány pár előtt, lévén fogalmunk sem volt, hogyan néznek ki, sőt, még azt sem melyik név milyen nemhez párosul. Aztán végül nyakon csíptük őket. Visszafele az elkerülő helyett átszeltük Pestet, és a Hungária körúton megálltunk egy gyors tankolásra: anyám két kajás szatyrot pakolt be, és egy kabátot, míg apám heves társalgásba kezdett a törökökkel nyugat texasi un. hangzóvesztő nyelvjárásban, melybe némi dél-tiroli is vegyült: nó komlikét? Kérdezte. Trável, trável. No komplikét? Később kiderült, hogy Seyfi is csak hibás szórenddel beszéli az angolt, Duygu pedig sehogy. Ez persze nem okozott problémát a kommunikációban: Seyfi először elmondta az összes szót, amit otthon megtanult szlovákul (mind a tizet), majd az autó hátsó ülésén ülve laptopjáról csehszlovák kommunista indulókat játszott, miközben Bill ütemre püfölte a kormányt, én pedig szakadtam.

Otthon Martin pizzával és borral várta a népet.

(Ja, és emlékszem még, hogy ezeknek nagyon örültünk.)

Korán kelés, gyors kávé. Kezdődik a fejtágítás. Ha az ember megtervezi a lakóhelyét, környezetét, az életét, érdemes távlatokban gondolkodni. Tömören így tudnám összefoglalni a permaculture disegn lényegét; mi azonban három napon keresztül rágódtunk rajta. Nem mondom, hogy nem érte meg, de azért nap végére lenullázott mindenkit a bölcselet. Késő esti röplabda, sörözgetés, mézesbor.

Az egyik este, miután ettünk egy kis maradék gulyáslevest, és Tomas az utolsó kanál után vörösbort öntött a tányérjába, és chabrot! felkiáltással kiitta, s mi persze követtük tradicionális dél-francia tettét, kártyáért nyúltunk, s én angol-szlovák konyhanyleven elmagyaráztam Tomas-nak a rikiki lényegét, aki az imígyen megszerzett tudás franciába ültetve Juliennek adta át. Helyi brdárkaiakkal lányokkal kibővülve csaptunk egy nagy kártyapartit, miközben Tonda uráli sámándalokat engedett laptopjáról. 

A szomszédunk egy eperjesi arc volt, Rado, aki leköltzötött a vidéki idillbe, és valamiféle bőrdíszműves workshopokat akart szervezni az eljövendőkben. Feladatul kaptuk, hogy tervezzük meg a kertjét, hogy mit hova miért. Juliennel felfedeztünk a kertben egy remek dohányzó alkalmatosságot, és ex katedra kijelentettük, hogy ez mindenképpen marad, és leültünk füstölni.

Három nap után aztán búcsút vett egymástól a társaság; Tomas gombát sütött még ebédre, s valami ánizsos francia löttyel kínáltak minket. Ez utóbbi felfejthető volt. Patrícia aztán autóval Zólyomig eldobott minket és Aurelie-t. Kávézással színesített buszvárás közben kéregető cigányok hada vett közre engem és Jakubot, s noha csak bratyiztak, azért jobbnak láttam egy óvatlan pillanatan felvenni a földön hagyott táskát.

Helyzetjelentés a buszsofőrről: nyolcvanas évekbeli NDK-s divat szerint növesztett bundesliga séró. Rudi Völler is megirigyelné.

Mint kiderül, ebbe a nehezen kiejthető nevű faluba "permakultúra" előadásra jöttünk. Hogy ez mit jelent, akkor még lövésem sem volt. Először a faluháza mögött terpeszkedő hosszú pad mellett fogyasztottuk el az ebédet: paprikáskrumplit. A bemutatkozásnál a szlovák szervezőknek már elkerekedett a szemük, hogy Magyarhonból vagyok, s hogy tudo(gato)k is szlovákul. Az ebédnél bőszen kérdezgették, olyan-e az étek, mint az eredeti magyar, s csak úgy tukmálták a repetát. 

A kurzus a szállást adó házikó kertjének hátuljában volt, ami már a fennsík lába, tehát capatni kellett. Volt egy játékos bemutatkozás (hejkó-pejkó, móka és kacagás!), minek folytán az arcokhoz nevek, s életutak kapcsolódtak. Tomas volt mellettem, és Aurelie (ha a francia neveket nem írnám folyton ugyanúgy, a rendszerben van a hiba).

Tomas Dél-Franciaországból jött, és egy évre jött. Most töltötte utolsó heteit Brdárkán, ahol önkénteskedett. A szlovákot már egészen jól tolta. Két francia önkénteskedett még itt: Julien és Etiénne. Julien Lyonból jött; elege lett a nagyvárosi életből. Bár a bőre világos, a szájai tipikus néger szájak, és a vigyora is az afro népekét idézte. Ha éppen nem cigizett, akkor a cigit sodorta. Ő, és Etienne márciusban érkeztek, előttük áll még a tél.

Etienne különös figura, mondhatni zseni. Arca Chagall-t idézte. Marseilles-ből jött, de egy ideig Bécsben élt, ahol magyarokkal is megismerkedett. Így beszélt franciául, angolul, németül, és értett szlovákul és magyarul is. Néha a semmiből semmibe érdekes hangján rázendített, vagy csak éppen kántálta: hidegen fúnak a szelek (nagy szünet), azok (kis szünet) nemjót (kis szünet) jelente- (kis szünet) nek. Ha lassan beszéltem, akkor jól értette. Rettentő érzéke volt a rajzoláshoz, csak a vázlatai műremekek voltak. Mutatott egy általa eszkábált kályhát, ami Marseilles-ben működik, és sütni lehet vele, csupán a napfény és tükrök segítségével.

A három francia brdárkai önkéntessel dolgozott még együtt Ana, egy lengyel csaj Krakkó környékéről. Neki is már csak két hete maradt hátra, de mondta, hogy arra lesz még ideje, hogy ellátogasson hozzák Selmecre. Egyébként mint kiderült, látta a Kontrollt Lengyelországban, ahol hatalmas sikere volt. Erre lecsaptak Tondáék is, mondván a Kontrollnak Csehországban is sikere volt (óh, Szűz Mária, ilyenkor jó magyarnak lenni. De nem halmozol el minket gyakran a büszkeség mámoros érzetével.. no mindegy. Alázat, gyerekek, alázat!).

Egy bölcs tanárom mondta egyszer: Hollandia ott kezdődik, ahol a tehenek már szebbek a nőknél. Több embertől is hallottam, hogy ez alól Amsterdam kivétel, de ez lényegtelen, hisz Maaike nem Amsterdamból jött, a tanáromnak pedig úgy tűnik, igaza volt. Ez a lány fehér volt, mint a fehér retek, és magára vállalta az egész falu (mit falu, körzet) szeplőállományát. Szoknyája alól néha kivillant szőrös lába, s ha beszélt, általában a hajával matatott, hogy lehetőleg mindenki megcsodálhassa a vörös hónaljszőrzetét. Betartottam az egy méteres távot.

Volt még egy rozsnyói szlovák srác, és egy magyar. Riso, a szlovák jogot hallgat Kassán. Érdekelte a budapesti élet, hogy milyen ott, ésatöbbi. A kurzuson nem vett részt, csak segített itt ott. A magyar fickót Csabinak hívták. Ő már valamivel idősebb tag. Az angolt is, a szlovákot is jól bírta, úgyhogy ha nyelvi problémám volt, készséggel segített.

Az előadót Patríciának hívták, de már az elején leszögezte, hogy nem ő tanít minket, hanem mindenki mindenkit, és ennek az elvnek a szellemében este ő is benne volt a pityókás hangulat növelésében.

És tanultunk is, de azért nem folyt ki a fejünkből a tudomány.

Következő nap: ötkor kelés. Rövidtávion irány a buszmegálló, hosszútávon Brdárka. Meghívtak minket valamilyen előadásra. Bill elvisz minket kocsival, majd Tondával és Jakubbal Zólyomig (Zvolen) megyünk. Félkómás állapotban csak azt figyelem meg, hogy a helybeliek miként kérdik meg, szabad-e a hely. Mert ugye egy echte magyar sem mondja ezt, olyan körülményesen, hogy leülhetek-e ide kérem szépen?, vagy hogy, ez a hely momentán üres-e?

Zólyomban kiderül, hogy az interneten kinézett busz nem éppen úgy létezik, ahogy létezik, mert még csak most lett kitalálva, stb. Végül mégis fogunk egy járatot Rozsnyóig (Rožňava), ami már a szűkebb pátriám. Felszálláskor megismerkedünk egy francia csajjal, Aurelie-vel aki szintúgy önkéntes, és szintúgy oda tart, ahová mi. Ornitológusnak tanul, és az önkéntes munkája is erre hajaz. Most már négyen vagyunk. A buszsofőr leakaszt rólunk egy kisebb vagyont, noha egyébként végtelenül rendes fickó. Rokonszenvemet már az első pillanatban elnyerte, lévén ő is jóféle dzsínó napszemüveget viselt, mint jómagam. Egy kis aprót visszakapunk az út alatt, csekély nógatásra, mert Jakub kiszámította, hogy az élelmes buszsofőr felszámított magának némi nemű borravalót, de még így is érdekes az árszámítás. Amelyik buszsofőr úgy véli, hogy sok a cuccod, az felszámít érte buznyákot. Szerinte sok volt a cuccunk. Alvás pótlás a buszon.

Rozsnyóról másfél óra múlva megy tovább a busz, addig beugrottam a Tescóba két rúd kolbászért.. csak úgy szlalomoztam tova a bevásárlókocsival, mikor megláttam nagymamám egyik barátosnéját, egy hízelgő vasorrúbábát, aki folyton romlott süteményekkel szokott elhalmozni, ha találkozunk. Tovább Csetnekre. Innen már csak egy köpésre van gyermekkorom faluja. De mi az ellenkező irányba megyünk, a tótságba, ahogy mondani szokták. Egy vagonnyi cigány kisiskolással utazunk, nincs egy zsebkendőnyi szabad hely a buszon. Egy kis cigányfiú és cigánylány összehúzódzkodik az ülésen, hogy le tudjam tenni a cuccom. A végállomásig lassan kiürül a busz. Megérkeztünk Brdárkára.

Aurelie már volt itt, ő mutatja az utat. Egy régi építésű parasztházba megyünk, ami sok jó embernek lesz a nyughelye az elkövetkező napokban. Főként franciáknak.

Sur le pont de Brdárka..

Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, éppen csak arra volt időm, hogy készítsek egy bögre forró kávét, és egy korttyal leforrázzam a nyelvem, s már indultunk is ki a Kálvária dombra, a projekt színhelyére. A Kálvária egy rakat barokk kori templomból és kápolnából álló komplexum, ami a kommunizmus dicső éveiben teljesen leamortizálódott, és ezért felkerült az UNESCO száz legveszélyeztetettebb műemlékeinek listájára. Újabban került a házhoz némi nemü zöldhasú, ezért megy a felújítás. No és persze hála az éhbérért melózó önkénteseknek is. 

Dominikkal (akinek még nem igazán sikrült elsajátítani a szlovák számomra érthető, lebutított változatát), és Tondával (aki pedig csehül beszél, s aki azt hiszi, hogy az ugyanaz, mint a szlovák, az alaposan téved, már tudom) pusztítottuk egy csöppet a dzsungelt, és a földmérők munkáját segítendő gödröket ástunk a falak mellett. Dolgozik itt egy rakat derék szlovák, akiknek a magyar-Magyarországról-jött-segíteni szókapcsolat gondos fordításban is nehezen érthető, s úgy néznek rám (persze jó értelemben), mintha legalább a Holdról jöttem volna. Itt ott többször felhangzik az örök sláger keszenem szípen, vagy épp az egessegedre, de volt egy lány, aki azt mondta: szeretlek. Mondjuk ez előtt meg azt mondta, hogy vigyazz, hárápos kutya, így hát nem hinném, hogy tudja a szavak értelmét.

A munka közben az alsó templomban kávé ivás zajlik. Sajnos csak instant, de az van dögivel.

És íme, itt ülök a Bábel okozta zűrben, és egy szlovák billentyűzeten próbálom megtalálni az ű betűt. Harmadszorra sikerült.

(Megjegyzem, ezután leírtam kb. öt mondatot, de aztán győzött felettük a 'delete'. Nem szeretném túlzottan naplósra venni ezt az írkálást. Maradjunk a jól bevállt in-medias-res féle megoldásnál.)

Azt hiszem, miden ott kezdődött, amikor átlépve a határt a szemembetódult a temérdek vasbeton; a falvak közepén a szovjet emlékművek, és ezzel párhuzamosan az euró. E kettő bizarr találkozásában várakozott történetünk első érdemleges alakja: egy helyi Robertdeníró. Nagy bajszával és napszemüvegével a village people egy tehetséges tagját idézte, ám sofőr volt ő, mint Deníró, csak nem taxi-, hanem busz-. Érzéketlen tahónak tűnt eleinte, de később feltűnt, hogy a nőket gyakran fizetés nélkül is átengedi egy egy mosolyért. Ült mellette egy ipse, az se fizetett, csak beszélt. Olyan volt az egész út, mint egy nagy családi nyaralás, leszámítva engem a konténer nagyságú táskámmal. Vélhetően én fizettem a benzint, a többiek pedig Denírót szórakoztatták. Az illatosítók mellett egy kilónyi kereszt és rózsafüzér lóg alá, melyek aszerint himbálóznak, miként Deníró rángatja a kormányt. Egy szerpentines út hajtűkanyarjában aztán ki akart előzni egy biciklist, mert hát mér ne, ám a szembejövő autó elől visszatérő Deníró majdhogynem átküldte a kedves két keréken közlekedő barátunkat a túlpartra. Az út elkövetkező részében Deníró szigorúan meredt maga elé, és egy marék nikotinos rágón kérődzött (megjegyzés: eme kis mozzanatot azért tartottam fontosnak leírni, mert rövid ittlétem alatt már észrevettem, hogy Szlovákiában a buszvezetők mítikus alakok, de már már a héroszi magasságban, és végzetes hiba lenne, ha nem szentelnék nekik pár mondatot).

Selmecbánya gyönyörű hely. A völgykatlanban született városka szintkülönbségei pazar látványt nyújtanak így a vénasszonyok nyara tájékán, ám az ember akár a pokolba is kívánhatja, ha a völgy legmélyebb pontján álló buszmegállóból kell felsétálni a túlparton lévő szálláshoz - teljes menetfelszerelésben. Utóbb kiderült, hogy egy (addig) ismeretlen alak várt rám, de addigra már felhúztam a belem, és túl voltam pár asztmás rohamon.

Minthogy a többi önkéntes még nem érkezett meg, és egyből kaptam három óra kimenőt,  benéztem egy régről ismert kocsmába - a Libressoba - egy sörre. Vaníliás dohányomból tekertem egy cigit, és éppen azon elmélkedtem, hogy mily nehéz lesz az élet így az ismeretlenben, amikor kijött egy fickó, és elkérte a dohányomat; majd rá öt percre a kocsma öreg, ámde lelkében fiatal csaposa jött ki, hogy az iménti tag meghívott egy sörre a dohányért, jöhet e, kérdi.. hát milyen kérdés ez? Majd újabb öt perc múlva kijöttek mind egy harmadikkal, visszaadták a dohányomat, a kezembenyomtak egy sört, és meglobogtattak egy hosszú, tekert cigit. Poď, intenek, és beinvitáltak egy lezárt pincehelységbe. Ďzoint - somolyog a kocsmáros, mire a másik meggyújtja. Kérdik, honnan jövök? Gondolom, most fog jönni az arculköpés: z Maďarska - mondom. A kocsmáros vigyorogva mondja, hogy őt Lászlónak hívják az apja után, de nem tud egy kukkot sem magyarul, mert az anyjának nem tetszett a nyelv. A másik kettő pozsonyi: Stano és Peter. Láthatóan ők sem készülnek véráldozatra. Peter elkezd beszélni egy animációs filmől; később kiderül, hogy a Nyóckerre gondolt. Kéteszer látta. Nagyon tetszett neki. László meg csak nevet. Közben persze megy körbe körbe a vicces cigi.

Betompult fejjel visszabotorkálok a szállásra. Martinon, a főnökön kívül már ott van a két cseh önkéntes: Tonda és Jakub, valamint helyi önkéntesek: Bill, Eva, Dominik, és Vera. Martin felesége húst sütött vacsorára, utána elketdünk borozni. Két üveg bor után villantok egy csöppet a hazulról hozott Tokajimmal, majd visszatérünk páran a Libressoba. László nevet, mi rendelünk. Szépen lassan elnehezül a tudatom.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

       [ez alatt csak értelmetlen szöveg kupac. no persze fölötte is, de mégis..]

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

még nem vagyunk a végén, de most alaposan változott a lap külleme, s merem állítani: a javára. holnap még elvégzek pár simítást, és akkor talán már startra kész állapotba kerül a pödört bajszú brúsz.

Na most már minden rendben.

Ha minden igaz, rájöttem azokra ez alapfunkciókra, amikkel életben lehet tartani az infúzióra kötött huszar dzserek barátomat. Persze van még egy két rejtély. Többek között jó lenne tudni, hogy lehet-e videót feldobni az oldalra, s ha igen, miként?

Most kicsit hódolok a grafomániának, mert szeretnék egy nagyobb terjedelmű szöveget is látni, hogy az miként néz ki az oldalon, pofás-e vagy épp hogy cinkes, úgyhogy innentől már igazán nem érdemes továbbolvasni a sorokat, ha eddig megtetted volna. Van egy cserebogár a konyhánk falában, most már nap napután csak perceg benn a falban. Hogy hogy a fenében tud ott élni, az kérdés. Valószínűleg csinálja az utat magának kifelé a falból, és majd egyszer csak elő fog bukkanni, mint valami gregor samsa. És akkor majd belép a házba egy két öltönyös, nyakkendős apeh ellenőr, meg békávés, vagy szekuritis, és akkor kattan a bilincs.

Jól van, ennyi elég is lesz a piktogrammokból, még ezeket az áthúzott sorokat szívesen megnézném, mert azt minden blogger használja, mintha olyan nagy profizmus kellene hozzá, és nem csak egy kattintás lenne a betűszín és az aláhúzás között.

S íme egy kép? Ha ez megjelenik, akkor elégedett leszek.

no nézzük.. jó lenne megtenni a második lépést. ez pedig a kép feltöltés lenne. a fene bele, hogy nincs itt egy gomb 'kép feltöltés' felirattal..

teszt szöveg.. lássuk, működik-e ez..