"Mindent köszönünk! Az INEXesek." Valami hasonló papírt tűztek be az inexesek az iroda ajtó résébe. Fájdalmasan kongott a Svaty Juraj. Távozásuk a vénasszonyok nyarának végét jelezte. Izzadtunk együtt a Kálvária oldalában, s zúztuk együtt a panzió játéktermének még omladozó falait: egy reggel, mikor zuhogott az eső, Bill szólt, hogy kinn a munka képtelenség, ezért szereztünk egy kézi ütvefúrót, meg egy köteg vésőt és kalapácsot, és nekiestünk a pincehelyiség falainak. Az egyik köpcös lengyel egy idő után a vésőt méteres kalapácsra cserélte, mire Selmec idősebb lakói az ablakon kinézve kezdték el kémlelni az utcát német és ruszki csapatok után kutatva.

Az utolsó (előtti) estén a társaság nemzetközi napot szervezett a Klopacskában. Mire megérkeztem, a különböző nációk már javában porciózták nemzeti eledeleikat. Én a lengyel asztalnál foglaltam helyet, ahol jóféle tojásos-kolbászos levest mertek a lengyelek. Időnként zsobráltam egy-egy sonkás-tormás kenyeret is mellé az ukrán csajtól, majd ráadásként egy tányér borscsot, ami céklaleves (hiába, ha az ember maga osztja be a pénzét, ki kell használni az ilyen éhenkórász akciókat). Mindenzt némi német sörrel öblítettem le, mint aki még sosem ivott ilyet, ízlelgettem, s dícsértem, mint a többit is, mint hú, ú, velmi dobre, shön, hm, well, ó, polakveingjerdvadratanki, és hasonlóak. A japán srác nem főzicskélt (gondolom szusit nem a legegyszerűbb szlovák alapanyagokból elővarázsolni), de mindenkinek készséggel leírta a nevét japánul, és megtanított origamizni is, ami ugyan nem egy életcél, de a teli bendő jóleső árnyékában.. no egye fene, ide azzal a papírral!

A lengyelek aztán előhúzták a vodkás flaskákat. Seyfi, aki mellettem ült jelzett, hogy neki éppen csak egy ujjnyit a koccintáshoz, de így is egy fél percig mindenki biztos volt benne, hogy eljött a végzet a jó öreg Seyfiért. Szeme megvizesedett; köhögött és öklendezett, s mi egymásra néztünk a lengyel és német arcokkal: ez egy másik kultúra - értettük egymást.

Másnap a Kálvárián dekkoltam. Svankmajer gyermekei egy kis esti borozásra invitáltak, de ez a nap nem volt alkalmas: Martin előre szólt, hogy végre átcuccolunk a másik panzióba. Ötkor megjelent Bill, felkaptuk a perselyt, amin elromlott a lakat, s így haza kellett vinni, majd lebattyogtunk az autóhoz. A lépcső alján egy busznyi öreg várakozott, ami nagy kísértést jelentett, hogy visszamenjünk, mert az öregek általában súlyos bankókat hagynak a perselyben (szégyenlem magam ezért a vadkapitalista gondolkodásért), de jobbnak láttuk a gyors távozást, mert már így is úgy néztek rám hónom alatt a persellyel, mint valami sírraplóra.

A Svaty Jurajban fél óra alatt kipucoltuk a szobánkat. Fájó szívvel léptem ki a panzió ajtaján, amit elhagyva úgy éreztem (joggal), végetért a selmecbányai kiruccanásom egy korszaka. Martin vigyorogva fogadott minket a Nostalgia ajtajában. Körbemutatta a szobákat, majd szólt, hogy estére mindenki (mint az inexesek) főzzön valami hazait. Azt hiszem senki nem vitte ezt túlzásba: a két cseh ilyen krumplis izét sütött ki, olyasmit, mint a palacsinta. A törökök tojásos izét, én meg lecsót. Azaz lecsós izét.

Főzés közben megérkezett Janka és Veronika is; tudtuk, másnap ők is mennek haza. És megérkezett Bill és Lojzo, és Kazatel, boros flaskákkal, gét gitárral felszerelkezve. Lojzo pedig tangóharmonikát hozott. Martin vaskos húsos szendvicsekkel pótolta ki az önkéntesek szerény kis vacsorának valóját, ettünk, ittunk, s míg Seyfi és Duygu nekilátott egy fazéknyi török kávé elkészítéséhez, a tokokból előkerültek a hangszerek. Eleinte takaréklángon szólt a zene, de ahogy ürültek a flakonok, egy láthatatlan kéz fokoztosan tekerte fel a hangerőt.

Te azért szoktál otthon inni, nem? - kérdezte másnap Bill, látván, hogy nem tűnök mosott szarnak, és jól emlékszem a tegnap estére. Lojzo a kameráról nézte vissza magát, mert nem sok minden maradt meg neki. Billnek még derengett, hogy valamikor hajnali fél négy felé Kazatel ütem és dallam nélkül csesztette a tangóharmonikát, és üvöltötte egy szlovák népdal első két sorát. Majd a gitárral ugyanezt. Majd anélkül is.

Délután bebotorkáltunk a Svaty Jurajba. Na ekkor találtuk meg az inexesek papírját. Előbb elköszöntünk Jankától és Veronikától, aztán  Billel és Lojzoval szétkaptuk a közelben lévő Hodrusa tábor sátrait. Útközben őzlabgombákra leltünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.